VERS ÉS

DALLAM

L’ANTOLÓGIA

Kortárs alkotók digitális közössége.

IRODALOM

ZENE

KÉPZŐMŰVÉSZET

Válogatott online tér, ahol az alkotások tovább élnek.

PROLÓGUS

Ahol egymásra találunk

Egy város ébredezik. Valaki kitárja az ablakot, más egy ölelésben keres menedéket. Egy koncerten felcsendül egy dal, és a hallgató egyszer csak felismeri benne régi önmagát.

Különböző történetekből érkezünk. Másként emlékezünk, másként szeretünk, és más szavakat találunk arra is, ami fáj. Mégis megtörténhet, hogy egy idegen sora pontosabban mondja el az érzésünket, mint ahogyan mi valaha megfogalmaztuk.

Ezekért a találkozásokért született a Vers és Dallam L’Antológia.

Olyan helyet álmodtunk, ahol érdemes megállni egy alkotás mellett. Ahol visszatérhetünk egy vershez, újra meghallgathatunk egy dalt, és megismerhetjük az embert is a mű mögött. Ahol a különböző alkotói hangok megőrzik saját karakterüket, miközben egymás mellett új összefüggéseket teremtenek.

Az itt olvasható művekben jelen van a közelség öröme, az elveszített biztonság, a búcsú és az újrakezdés lehetősége. A természet apró mozdulatai között emberi emlékek elevenednek meg. Néha egy csendes kertben, néha eső áztatta utcákon jutunk közelebb ahhoz, amit magunkban hordozunk.

Most megnyitjuk ezt a közös teret. Reméljük, idővel új szerzők, zenészek és képzőművészek hozzák el ide a saját világukat, és az alkotások körül visszatérő közönség talál otthonra.

Olvass a saját ritmusodban. Időzz el annál, ami megszólít. Lehet, hogy éppen egy másik ember történetében találsz rá valamire, amit régóta kerestél önmagadban.

Kirsch Péter
a Vers és Dallam L’Antológia alapítója
ARCSON RAFAEL

A hajnali város

Ez itt előtted a hajnali város.
Néptelen utcák, az éjjeliőr álmos,
a zaj is csitul, egy ugrásra készül
a reggel elé...
Most még azonban fázósan állnak
az útszéli fák,
gubbasztó verébhad riadtan pislog,
ha meghajlik az ág.
Görnyedt nagykabát mozdul a kapu alól,
sietve indul: várja a munka valahol.
Cipők sarka koppan, sietős létek nyomaként,
a saroknál elhal, gazdája biztos odaért...
Hajnali buszból pár fáradt utas kandikál,
szeme még nyitva, de nem lát ki a busz ablakán...
Mozdulatlan utcán sötét kapualj ásít feléd,
néma a város – fölötte a hajnali ég...
FEKETE IDA VIRÁG

Az Ősz bekopogtatott

Tudtam, hogy közeleg már,
küldött néhány jelet.
Bearanyozta a fák lombjait,
Széllel küldött üzenetet.
A pajkos szelek jöttek,
elsuhantak a háztetők felett,
s vidáman kergetőzni kezdtek.
Táncoltak a fák lombjai.
Hullottak a sárga levelek.
Egymással összeölelkezve,
forogtak, pörögtek.
Tangóztak és keringőztek.
Majd hirtelen csend lett,
a természet megszelídült.
A Nap nyugovóra tért,
az ég alja elpirult.
Ablakom alatt elsuhant egy árnyék,
Csak egy pillanatig láttam,
Nem tudtam honnan érkezett, -
de éreztem: Ő van itt!
Egy szeptemberi délután
Az Ősz egyszerűen
beköszöntött hozzám.
Kitártam az ablakot,
megéreztem édes, fanyar illatát.
Láttam a fákon az aranyló körtét,
s a pirosló almát,
Egy szívformájú, színes falevél
berepült nyitott ablakomon.
Üzenetet hozott.
BENCZIK SYLVIA

Szerelem

Ismert–új érzések nyomják szívem.
Elmondanám, de oly friss még az érzelem.
Átszúrt szívem, Ámor nyilától elvérző vén napsugár.
Boldogságom, lelkem lelkeddel végtelen körtáncot jár.
Hullámzó tengeren morajló szél,
elakad hangom, ha hozzád beszél.
Adj erőt Istenem, én szólok hozzád!
Könnypára arcomon, forrón csókol a szád.
Féled, de vágyódom, milyen lesz az életünk?
Nappalok, éjszakák elmúlnak, mi lesz velünk?
Érzékeny lelkünkből boldogság árad, s remél.
Törékeny szerelmünk hívó szavát hozza a szél.
Ráhajtom fejemet válladra, csend vesz körül.
Egymásra talált lelkünk velünk együtt örül.
Arcunkon felfénylik lassan egy szép érzelem,
maradjon meg köztünk örökké a szerelem.
HORVÁTH M. MÁRTI

Nézd a felhőt

Nézd a felhőt,
Hogy szalad az égen,
Mint Te futsz vihar előtt,
Hogy utol ne érjen.
El ne áztasson
Hideg cseppjeivel,
Keresed szemeddel,
Hol is lehet a hely,
Ahol kis időre
Meghúzod magad,
Hogy nyugodt szívvel
Folytasd majd az utad.
De nem kell félni,
A vihar még messze van,
Addig is pihenj meg
Itt a karjaimban!
Nézzük a felhőt,
Ami mögül a Nap
Vidám fényével
Csak miránk kacsingat.
Csak ránk mosolyog
Lágyan simogatva,
Ugye, milyen jó így
Együtt, összebújva.
KIRSCH PÉTER

Engem láss

Láss a szememmel
Járj az utamon
Hallgasd a szívem
Keserűn zakatol
Legyél a vágyam
Magányom társa
Kiút a bajból
Senki sem látja
Sorsom kovácsa
Én vagyok egyedül
Reggel a fény remény
Este már menekül
Bújik a sötétbe
Álmokba merülve
Nézd fut a gyáva
Színek mögé
Nézz a szemembe
Ahogy még senki sem
Igazán engem láss
Túl a mosolyon
Túl a könnyeken
ARCSON RAFAEL

Pillanatkép

Gyenge kis zápor futott át a város felett
- már azt hittem, elmossa a 2000 halászlevet,
hisz úgy jött, nagy garral, fekete felhőkön,
mint a mennydörögve közelgő vízözön –
s most már, ha nem alkonyodna lassan,
cikázó fecskék szárnya villogna a napban;
az ázott aszfalt már szinte újra száraz,
ázott beton szaga önti el az utcákat,
elnyúlnak az árnyak a falakon,
s vörösen búcsúzik a fény nyugaton.
FEKETE IDA VIRÁG

Koncert egy nyári estén

Még néhány perc és a zenekar színpadra lép.

Várakozunk.

Természetesen kicsit késnek, persze csak a hatás kedvéért, hogy nagyobb legyen az izgalom és az öröm, ha végre megjelennek.

Sokan vannak a nézőtéren, szinte mindenki párjával, barátokkal körülvéve várakozik. Én kivételesen egyedül.

Körülnézek, egyszer csak meglátok egy lányt, aki magányosan elszigetelődve álldogál, kicsit távolabb a többiektől. Kezében egy teletöltött borospohár. Ruházata tipikusan mai, szakadt farmer, felül rövid has póló, lábán semmi.

- Talán a papucsát elhagyta valahol?

Révetegen nézeget maga elé, ködös tekintettel, várakozóan nyújtogatja néha a fejét. Látszik rajta, hogy izgatott, és igyekszik mindig úgy helyezkedni, hogy a színpadra teljesen rálásson.

- Elérkezik végre az áhított pillanat.

A zenészek egyenként megérkeznek, rajongók és a közönség hatalmas üdvrivalgása közepette, utoljára az énekes jön ki. Magasra emelt gitárral a kezében, nézeget a közönség felé, nekem határozottan úgy tűnik, mintha keresne valakit, és valóban, a következő pillanatban sejtésem beigazolódik. Megpillantja a lányt, elmosolyodik és tekintetük egy másodperc erejéig összekapaszkodik. Szemmel láthatólag nagyon megörülnek egymásnak.

A koncert elkezdődik, a zenekar játssza a jobbnál jobb dalokat. A közönség lelkesen énekel velük együtt. Majd egy fél óra múlva elkezd az eső cseperegni, először csak szép csendesen, majd egyre sűrűbben esik, zuhog, ömlik. Mindenki esernyőt, esőkabátot kotorász elő.

- Már akinek van! Csak nálam, és a lánynál nincs semmi.

Látom, hogy őt ez egyáltalán nem zavarja, - megjegyzem, engem sem - önfeledten élvezi a zenét, teljesen átadva magát a ritmusnak, táncra perdül. Az esővíz a hajából csurog a poharába, mámorosan kortyol bele az esővizes borba. Nem számít, legyint!

Már az összes ruhája bőrig ázva, de Ő csak táncol magában.

Valamire vár!

Talán arra az egy bizonyos dalra, amit neki írt az énekes?

Én is csuromvizesen, megbabonázva, és a hideg esővíztől dideregve várok, ugyanarra az egy dalra!

Amikor végre felcsendül, akkor döbbenek rá, hogy miért is varázsol el engem ennyire ez az ismeretlen lány!

Hirtelen beugrik egy ugyanilyen pillanat, és egy ugyanilyen lány a régmúltból, aki valamikor én voltam.

HORVÁTH M. MÁRTI

Szeress, kérlek

Gondolsz-e rám
Ha leszáll a csendes éj,
mondd: gondolsz-e rám?
Ha nincs kiért tovább élj,
mondd: gondolsz-e rám?
Ha mindenki elhagyott,
mondd: gondolsz-e rám?
Ha bánod, hogy nem vagyok,
mondd: gondolsz-e rám?
Ha felkel a fényes nap,
mondd: gondolsz-e rám?
Ha nem leszel az, ki vagy,
mondd: gondolsz-e rám?
Ha tested nagyon fáradt,
mondd: gondolsz-e rám?
Ha nincs, ki megveti ágyad,
mondd: gondolsz-e rám?
Ha este senki sem ölel át,
mondd: gondolsz-e rám?
Ha nem mond érted imát,
mondd: gondolsz-e rám?
Ha magányos vagy és elhagyott,
mondd: gondolsz-e rám?
Milyen kár, hogy én nem vagyok,
mondd: gondolsz-e rám?
BENCZIK SYLVIA

Kölcsönkért ruha

Esti szél hűvösen fújdogál lombok alatt,
egyedül álmodsz, csillag sem mutat utat.
Két ember közül, ő volt ki újat akart,
kölcsönkért ruhád megvédett, jól eltakart.
Fázós az éjjel, kabátod gombjait rendezgeted,
idegen rendezők rendezik megint a te életed.
Nincs beleszólás, alku vagy egyezkedés,
magadra hagytak, megszűnt a védekezés.
Hideg a hajnal, sapkádat jól lehúzod,
még fáj a tegnap, szívedet összehúzod.
Vége lett, elmúlt, azt mondták nem nagy dolog,
kölcsönkapott szív halkan és lassan dobog.
Remegős reggel, átfáztál, reményed mind elfogyott,
szürke kabátról az összes gomb lepattogott.
Sapkától, sáltól várod, hogy takarjanak,
kölcsönkért ruhádtól könnyeid nem látszanak.
KIRSCH PÉTER

Levegőt venni nélküle

A világ veled – regényrészlet

Magamra csaptam az autó ajtaját. Terv és cél nélkül, csak a mozdulat volt ismerős, hogy menni kell. A motor halk moraja töltötte be a csendet, a reflektorok fénye hosszú csíkokat húzott az aszfaltra. A város lassan mögöttem maradt, mint egy élet, ami már nem az enyém.

Az utastérben még ott lebegett a hangod. A mondatok, amik egyszerre voltak kérdések és vádak. „Elárultál.” „Nem érdekellek már.” „Most boldog vagy?” Nem tudtam válaszolni. Csak a szél süvített a visszapillantó körül, mintha ő is mondani akarna valamit helyettem.

Nem történt semmi — egy üzenet, néhány mondat, nem kerestem mást, csak egy pillanatnyi békét. Valakit, aki kérdez, aki meghallgat. De te ezt árulásnak láttad, és én hiába magyaráztam, hogy csak a magányomat próbáltam árulni.

Az út végtelen lassan vezetett ki a városból. Mintha itt akarna tartani. A sötétben benzinkút fénye villant. Automata, éjjel-nappali. Megálltam. A benzinszag, a neon hideg fénye, a csöndes kattogás. Úgy peregtek a számok, mint a napok, amiket már nem tudtunk visszaforgatni.

Eleredt az eső. Ültem a kormány mögött, néztem a cseppeket, ahogy versenyt futnak a hideg üvegen, talán mi is így futottunk egymás mellett, mint két idegen — improvizáltunk, és azt hittük, ha véletlenül célba érünk, az már fél siker, vagy talán győzelem.

Visszagurultam az útra. A forgalom sűrű volt, mégis egyedül éreztem magam. Autók húztak el mellettem, fényszórók suhantak, mindenki ment valahova — csak én nem. Nem volt úticél, csak a mozdulat: távolodni tőled. Minden egyes kilométerrel egy kicsit hátrébb hagytalak. Aztán már magamat is.

Nem vágytam másra, csak hogy láss engem. De a szavak falakat építettek. Minden mondatoddal hibát kerestél, mintha attól biztonságban lennél, ha engem gyengének látsz. Pedig erős voltam, ott álltam és követtelek a hiábavalóba is. És te nem az utat kerested hozzám, hanem a hibát bennem. Már nem volt több híd, csak szakadék. És én már nem tudtam átkiáltani rajta.

A rádió statikus zúgást adott. Talán eddig is ezt hallgattam. Olyan volt, mint a gondolataim: tele zajjal, de üzenet nélkül.
A tükörben a város fényei lassan eltűntek, a helyükön csak a sötét maradt. És valahol benne — te.

Megérkeztem. A motor elhallgatott, a világ is elnémult. A lakás kulcsa hideg volt a kezemben, mint egy tárgy, amiről hirtelen nem is tudtam, hová való. Beléptem. A szoba üres volt. A levegő mozdulatlan. Az illatod még ott lebegett. Megálltam az ajtóban, és csak hallgattam a csendet, amiben már nem volt közös jövő — csak az elmúlt idő.

És akkor értettem meg: a szeretet nem attól igaz, hogy örökké tart, hanem attól, hogy egyszer tényleg ott volt. Hogy néha az elengedés a legtisztább formája annak, hogy ha valakit szeretünk. Nem a hiány emészt fel, hanem mindaz, amit magunkban tartottunk, amikor még lett volna idő kimondani. Nem a távolság fáj, hanem az, hogy már nem keressük a hidakat.

Leültem a kanapéra. Nem sírtam. Csak csendben vettem a levegőt. Minden belégzésben ott voltál, és minden kilégzésben elengedtelek. Az éjszaka csendjében megszületett a felismerés: Nem minden veszteség lezárás. Van, amelyik éppen az új kezdet első pillanata, amit azért kapunk, hogy megtanuljunk másképp szeretni. Nem lehetünk mindig az élet középpontja, de lehetünk egy történet fontos pillanata.

Nem kell felejteni. Nem kell elrejteni. Csak élni kell, menni tovább — és megtanulni újra levegőt venni nélküle.

Kint elállt az eső. Az utca fényei tükröződtek a nedves aszfalton, és egy pillanatra minden elcsendesedett. Még egyszer hátranéztem, mintha ott lennél valahol a sötétben, aztán elfordítottam a kulcsot. A motor újra felzúgott. És tudtam, hogy most már nem feléd tartok — hanem vissza önmagamhoz.

FEKETE IDA VIRÁG

Egy Elképzelt Találkozás Szeptemberben

Remélem és tudom, hogy egy szép napon elérkezik majd az idő, amikor nem fogok tovább gondolkodni azon, hogy nem lehet és nem szabad, és hogy késő már boldognak lenni. Nem fog érdekelni senki és semmi. Egyedül csak az, hogy a szerelmet, -amit ajándékba kaptam a sorstól, veled megéljem és átéljem, -nemcsak álmomban, -hanem a valóságban is.

Egyszerűen fogom magam, és felülök arra a buszra, amelyik odavisz, ahol élsz. A végállomáson leszállok, elsétálok az erdőbe, oda, amerre az őzikék laknak, és biztos vagyok abban, hogyha te is szeretsz, akkor megérzed, hogy ott vagyok. Odajössz majd, -szólnom sem kell.

Nézegetem a fák lombjain átszűrődő fénysugarakat, hallgatom a madarak fáradhatatlan csicsergését, érzem az őszi napsugarak simogatását, ami teljesen a te érintésedre hasonlít. Gyönyörködöm a színes falevelekben, és egyszercsak lépteket hallok majd az avarban.

A szívem nagyot dobban..., Meg se kell fordulnom, mert tudni fogom, hogy Te vagy az. Megsimogatod a hajam, átölelsz, és kedvesen megszólalsz,

– Örülök, hogy eljöttél,
– Már nagyon vártalak.

HORVÁTH M. MÁRTI

Búcsú

Búcsúzom hát eljött
A nagy nap
Mikor végleg
Magadra hagylak.
Elmegyek messze
A szívem nagyon fáj
Egy olyan világba
Hol a madár sem jár.
Nem nézek vissza
Hiába is tenném
Választ úgy sem kapok
Akárhogy szeretném.
Őrizz meg hát
Így az emlékedben
Ha rossz voltam hozzád
Ne jusson eszedbe.
Az idő majd segít
Megszokni hiányom
Elmúlik az életem,
Mint egy rossz álom.
ARCSON RAFAEL

Alkonyat

A túloldalon aranyvessző virágzó bokra virít,
sárga sátort borítva a fű fölé. Tövében kinyílt
az ibolya apró lila szeme, s messzire integet
a zöld fű közül… Ablakom alatt csak nagy néha
megy el egy-egy járókelő… Én nézem az eget.
Nyugaton apró felhők szegélyét vonta aranyba
s bíborba a lenyugvó nap, s a tetők hajlata
mint melegen barnuló hegyek állnak
a késő délutánban. Az ég fölöttük még
arany-ezüst színekben játszik; egy suhanó madárnak
röpte lassan olvad a kékbe, a messzeségbe.
Nem látom már, eltűnt, de bámulok az égre;
mintha ott repülnék vele hetedhét ország felett,
alattam zöldülő vetések ringanak, barnul a szántás,
erdők öltöznek rügy-kelengyébe, szívják a meleget,
mit a nap adott, s a langy eső nyomán átázott
rögökből szinte hallhatóan oldódnak az ásványok,
melyeket nem győz felszívni a gyökér.
S most visszahuppanok ablakomba. A sarok mögül
előrobog egy autó, kereke csikordul az út kövén,
felzúg a bősz motor, izgatottan kattan a váltó,
s már el is tűnik a messziben. Mögötte kiáltó
csend marad egy percre, majd újra füttyen
a rigó túlról, a szemközti kocsmából halk
cigányzene cseng… Valami régit, szomorút, kedveset üzen.
Csend. Mélázó, csendes hegedűsírás, a rigó halkan dalol,
szellő sem mozdul, a távolban a vonat is halkabban zakatol.
S éjbe süllyed az alkony. S míg lassan elbarnulnak a színek,
könyöklök szobám ablakában, s nyugodt boldogsággal
érzem, hogy halkan, óriás-erővel lüktet köröttem az élet.
KIRSCH PÉTER

Együtt legyünk

Jöttek hogy ne magam legyek
Magam elől elrejtsenek
Tenger szemük mélyében
Hogy együtt legyünk

Rohan az út az idő marad
Kézenfogva velünk szalad
Mert az élet értelme
Hogy együtt legyünk

Hallgatom hogy szuszognak
Lélegzik a csend is velünk
Megbújok a sötétben
Hogy együtt legyünk

Tenyerembe zárom álmom
Meddig tart a boldogságom
Mennyi pillanatot kapunk még
Hogy együtt legyünk

EPILÓGUS

Ami velünk tovább él

A végére értél az itt következő alkotásoknak. Talán maradt veled egy kép, egy dallam vagy egy mondat. Egy ablakból figyelt alkonyat. Az esőben táncoló lány. Valakinek a hiánya, vagy a melletted szuszogók csendes közelsége.

A mű itt véget érhet, az élménye azonban később is folytatódhat. Eszedbe jut egy séta közben, egy beszélgetésben, vagy akkor, amikor végre megtalálod a szavakat valamihez, amit eddig csak éreztél.

Alkotóként ilyen pillanatokban reménykedünk. Abban, hogy amit megőriztünk a saját életünkből, egyszer valaki más számára is jelenteni kezd valamit. Hogy lesz, aki figyel rá, és talán vissza is tér hozzá.

A L’Antológia jövőjét ezekből a találkozásokból szeretnénk felépíteni. Új művekkel, új alkotókkal és egyre több művészeti ág jelenlétével. Olyan közösséget remélünk, amelyben az alkotók kíváncsiak egymásra, a közönség pedig örömmel fedez fel ismeretlen hangokat is.

Köszönjük, hogy időt és figyelmet adtál nekünk. Ha valamelyik mű közel került hozzád, keresd tovább az alkotóját, oszd meg a műre mutató hivatkozást valakivel, vagy mondd el nekünk, mit indított el benned.

És gyere vissza. Szeretnénk, ha legközelebb már új találkozások várnának itt.

Most az együttlét gondolatával búcsúzunk. Mindazzal, amit egymásból megismerhetünk, és azokkal a pillanatokkal, amelyekre még jut figyelmünk.

Együtt legyünk.

Kirsch Péter
a Vers és Dallam L’Antológia alapítója