VERS ÉS
DALLAM
L’ANTOLÓGIA
Kortárs alkotók digitális közössége.

IRODALOM

ZENE

KÉPZŐMŰVÉSZET
Válogatott online tér, ahol az alkotások tovább élnek.
TARTALOMJEGYZÉK
Ahol egymásra találunk
Egy város ébredezik. Valaki kitárja az ablakot, más egy ölelésben keres menedéket. Egy koncerten felcsendül egy dal, és a hallgató egyszer csak felismeri benne régi önmagát.
Különböző történetekből érkezünk. Másként emlékezünk, másként szeretünk, és más szavakat találunk arra is, ami fáj. Mégis megtörténhet, hogy egy idegen sora pontosabban mondja el az érzésünket, mint ahogyan mi valaha megfogalmaztuk.
Ezekért a találkozásokért született a Vers és Dallam L’Antológia.
Olyan helyet álmodtunk, ahol érdemes megállni egy alkotás mellett. Ahol visszatérhetünk egy vershez, újra meghallgathatunk egy dalt, és megismerhetjük az embert is a mű mögött. Ahol a különböző alkotói hangok megőrzik saját karakterüket, miközben egymás mellett új összefüggéseket teremtenek.
Az itt olvasható művekben jelen van a közelség öröme, az elveszített biztonság, a búcsú és az újrakezdés lehetősége. A természet apró mozdulatai között emberi emlékek elevenednek meg. Néha egy csendes kertben, néha eső áztatta utcákon jutunk közelebb ahhoz, amit magunkban hordozunk.
Most megnyitjuk ezt a közös teret. Reméljük, idővel új szerzők, zenészek és képzőművészek hozzák el ide a saját világukat, és az alkotások körül visszatérő közönség talál otthonra.
Olvass a saját ritmusodban. Időzz el annál, ami megszólít. Lehet, hogy éppen egy másik ember történetében találsz rá valamire, amit régóta kerestél önmagadban.
a Vers és Dallam L’Antológia alapítója
A hajnali város
Az Ősz bekopogtatott
Szerelem
Nézd a felhőt
Engem láss
Pillanatkép
Koncert egy nyári estén
Még néhány perc és a zenekar színpadra lép.
Várakozunk.
Természetesen kicsit késnek, persze csak a hatás kedvéért, hogy nagyobb legyen az izgalom és az öröm, ha végre megjelennek.
Sokan vannak a nézőtéren, szinte mindenki párjával, barátokkal körülvéve várakozik. Én kivételesen egyedül.
Körülnézek, egyszer csak meglátok egy lányt, aki magányosan elszigetelődve álldogál, kicsit távolabb a többiektől. Kezében egy teletöltött borospohár. Ruházata tipikusan mai, szakadt farmer, felül rövid has póló, lábán semmi.
- Talán a papucsát elhagyta valahol?
Révetegen nézeget maga elé, ködös tekintettel, várakozóan nyújtogatja néha a fejét. Látszik rajta, hogy izgatott, és igyekszik mindig úgy helyezkedni, hogy a színpadra teljesen rálásson.
- Elérkezik végre az áhított pillanat.
A zenészek egyenként megérkeznek, rajongók és a közönség hatalmas üdvrivalgása közepette, utoljára az énekes jön ki. Magasra emelt gitárral a kezében, nézeget a közönség felé, nekem határozottan úgy tűnik, mintha keresne valakit, és valóban, a következő pillanatban sejtésem beigazolódik. Megpillantja a lányt, elmosolyodik és tekintetük egy másodperc erejéig összekapaszkodik. Szemmel láthatólag nagyon megörülnek egymásnak.
A koncert elkezdődik, a zenekar játssza a jobbnál jobb dalokat. A közönség lelkesen énekel velük együtt. Majd egy fél óra múlva elkezd az eső cseperegni, először csak szép csendesen, majd egyre sűrűbben esik, zuhog, ömlik. Mindenki esernyőt, esőkabátot kotorász elő.
- Már akinek van! Csak nálam, és a lánynál nincs semmi.
Látom, hogy őt ez egyáltalán nem zavarja, - megjegyzem, engem sem - önfeledten élvezi a zenét, teljesen átadva magát a ritmusnak, táncra perdül. Az esővíz a hajából csurog a poharába, mámorosan kortyol bele az esővizes borba. Nem számít, legyint!
Már az összes ruhája bőrig ázva, de Ő csak táncol magában.
Valamire vár!
Talán arra az egy bizonyos dalra, amit neki írt az énekes?
Én is csuromvizesen, megbabonázva, és a hideg esővíztől dideregve várok, ugyanarra az egy dalra!
Amikor végre felcsendül, akkor döbbenek rá, hogy miért is varázsol el engem ennyire ez az ismeretlen lány!
Hirtelen beugrik egy ugyanilyen pillanat, és egy ugyanilyen lány a régmúltból, aki valamikor én voltam.
Szeress, kérlek
Kölcsönkért ruha
Levegőt venni nélküle
Magamra csaptam az autó ajtaját. Terv és cél nélkül, csak a mozdulat volt ismerős, hogy menni kell. A motor halk moraja töltötte be a csendet, a reflektorok fénye hosszú csíkokat húzott az aszfaltra. A város lassan mögöttem maradt, mint egy élet, ami már nem az enyém.
Az utastérben még ott lebegett a hangod. A mondatok, amik egyszerre voltak kérdések és vádak. „Elárultál.” „Nem érdekellek már.” „Most boldog vagy?” Nem tudtam válaszolni. Csak a szél süvített a visszapillantó körül, mintha ő is mondani akarna valamit helyettem.
Nem történt semmi — egy üzenet, néhány mondat, nem kerestem mást, csak egy pillanatnyi békét. Valakit, aki kérdez, aki meghallgat. De te ezt árulásnak láttad, és én hiába magyaráztam, hogy csak a magányomat próbáltam árulni.
Az út végtelen lassan vezetett ki a városból. Mintha itt akarna tartani. A sötétben benzinkút fénye villant. Automata, éjjel-nappali. Megálltam. A benzinszag, a neon hideg fénye, a csöndes kattogás. Úgy peregtek a számok, mint a napok, amiket már nem tudtunk visszaforgatni.
Eleredt az eső. Ültem a kormány mögött, néztem a cseppeket, ahogy versenyt futnak a hideg üvegen, talán mi is így futottunk egymás mellett, mint két idegen — improvizáltunk, és azt hittük, ha véletlenül célba érünk, az már fél siker, vagy talán győzelem.
Visszagurultam az útra. A forgalom sűrű volt, mégis egyedül éreztem magam. Autók húztak el mellettem, fényszórók suhantak, mindenki ment valahova — csak én nem. Nem volt úticél, csak a mozdulat: távolodni tőled. Minden egyes kilométerrel egy kicsit hátrébb hagytalak. Aztán már magamat is.
Nem vágytam másra, csak hogy láss engem. De a szavak falakat építettek. Minden mondatoddal hibát kerestél, mintha attól biztonságban lennél, ha engem gyengének látsz. Pedig erős voltam, ott álltam és követtelek a hiábavalóba is. És te nem az utat kerested hozzám, hanem a hibát bennem. Már nem volt több híd, csak szakadék. És én már nem tudtam átkiáltani rajta.
A rádió statikus zúgást adott. Talán eddig is ezt hallgattam. Olyan volt, mint a gondolataim: tele zajjal, de üzenet nélkül.
A tükörben a város fényei lassan eltűntek, a helyükön csak a sötét maradt. És valahol benne — te.
Megérkeztem. A motor elhallgatott, a világ is elnémult. A lakás kulcsa hideg volt a kezemben, mint egy tárgy, amiről hirtelen nem is tudtam, hová való. Beléptem. A szoba üres volt. A levegő mozdulatlan. Az illatod még ott lebegett. Megálltam az ajtóban, és csak hallgattam a csendet, amiben már nem volt közös jövő — csak az elmúlt idő.
És akkor értettem meg: a szeretet nem attól igaz, hogy örökké tart, hanem attól, hogy egyszer tényleg ott volt. Hogy néha az elengedés a legtisztább formája annak, hogy ha valakit szeretünk. Nem a hiány emészt fel, hanem mindaz, amit magunkban tartottunk, amikor még lett volna idő kimondani. Nem a távolság fáj, hanem az, hogy már nem keressük a hidakat.
Leültem a kanapéra. Nem sírtam. Csak csendben vettem a levegőt. Minden belégzésben ott voltál, és minden kilégzésben elengedtelek. Az éjszaka csendjében megszületett a felismerés: Nem minden veszteség lezárás. Van, amelyik éppen az új kezdet első pillanata, amit azért kapunk, hogy megtanuljunk másképp szeretni. Nem lehetünk mindig az élet középpontja, de lehetünk egy történet fontos pillanata.
Nem kell felejteni. Nem kell elrejteni. Csak élni kell, menni tovább — és megtanulni újra levegőt venni nélküle.
Kint elállt az eső. Az utca fényei tükröződtek a nedves aszfalton, és egy pillanatra minden elcsendesedett. Még egyszer hátranéztem, mintha ott lennél valahol a sötétben, aztán elfordítottam a kulcsot. A motor újra felzúgott. És tudtam, hogy most már nem feléd tartok — hanem vissza önmagamhoz.
Egy Elképzelt Találkozás Szeptemberben
Remélem és tudom, hogy egy szép napon elérkezik majd az idő, amikor nem fogok tovább gondolkodni azon, hogy nem lehet és nem szabad, és hogy késő már boldognak lenni. Nem fog érdekelni senki és semmi. Egyedül csak az, hogy a szerelmet, -amit ajándékba kaptam a sorstól, veled megéljem és átéljem, -nemcsak álmomban, -hanem a valóságban is.
Egyszerűen fogom magam, és felülök arra a buszra, amelyik odavisz, ahol élsz. A végállomáson leszállok, elsétálok az erdőbe, oda, amerre az őzikék laknak, és biztos vagyok abban, hogyha te is szeretsz, akkor megérzed, hogy ott vagyok. Odajössz majd, -szólnom sem kell.
Nézegetem a fák lombjain átszűrődő fénysugarakat, hallgatom a madarak fáradhatatlan csicsergését, érzem az őszi napsugarak simogatását, ami teljesen a te érintésedre hasonlít. Gyönyörködöm a színes falevelekben, és egyszercsak lépteket hallok majd az avarban.
A szívem nagyot dobban..., Meg se kell fordulnom, mert tudni fogom, hogy Te vagy az. Megsimogatod a hajam, átölelsz, és kedvesen megszólalsz,
– Örülök, hogy eljöttél,
– Már nagyon vártalak.
Búcsú
Alkonyat
Együtt legyünk
Jöttek hogy ne magam legyek
Magam elől elrejtsenek
Tenger szemük mélyében
Hogy együtt legyünk
Rohan az út az idő marad
Kézenfogva velünk szalad
Mert az élet értelme
Hogy együtt legyünk
Hallgatom hogy szuszognak
Lélegzik a csend is velünk
Megbújok a sötétben
Hogy együtt legyünk
Tenyerembe zárom álmom
Meddig tart a boldogságom
Mennyi pillanatot kapunk még
Hogy együtt legyünk
Ami velünk tovább él
A végére értél az itt következő alkotásoknak. Talán maradt veled egy kép, egy dallam vagy egy mondat. Egy ablakból figyelt alkonyat. Az esőben táncoló lány. Valakinek a hiánya, vagy a melletted szuszogók csendes közelsége.
A mű itt véget érhet, az élménye azonban később is folytatódhat. Eszedbe jut egy séta közben, egy beszélgetésben, vagy akkor, amikor végre megtalálod a szavakat valamihez, amit eddig csak éreztél.
Alkotóként ilyen pillanatokban reménykedünk. Abban, hogy amit megőriztünk a saját életünkből, egyszer valaki más számára is jelenteni kezd valamit. Hogy lesz, aki figyel rá, és talán vissza is tér hozzá.
A L’Antológia jövőjét ezekből a találkozásokból szeretnénk felépíteni. Új művekkel, új alkotókkal és egyre több művészeti ág jelenlétével. Olyan közösséget remélünk, amelyben az alkotók kíváncsiak egymásra, a közönség pedig örömmel fedez fel ismeretlen hangokat is.
Köszönjük, hogy időt és figyelmet adtál nekünk. Ha valamelyik mű közel került hozzád, keresd tovább az alkotóját, oszd meg a műre mutató hivatkozást valakivel, vagy mondd el nekünk, mit indított el benned.
És gyere vissza. Szeretnénk, ha legközelebb már új találkozások várnának itt.
Most az együttlét gondolatával búcsúzunk. Mindazzal, amit egymásból megismerhetünk, és azokkal a pillanatokkal, amelyekre még jut figyelmünk.
Együtt legyünk.
a Vers és Dallam L’Antológia alapítója